Ősök ünnepe

“Ülök körben Tűz körében
Ősök ülnek Vörös fényben
Ősök ülnek Vörös fényben
Ülök körben Tűz körében

Ülök körben Tűz körében
Ősök hívnak Révbe térek
Ősök hívnak Révbe térek
Ülök körben Tűz körében,

Ülök körben Tűz körében
Zsálya izzik Dobom lüktet
Zsálya izzik Dobom lüktet
Ülök körben Tűz körében”

Ülök és figyelek.
Nem ilyennek képzeltem ezt az egészet.
Amikor halottainkról beszélünk mindenkinek hideg, élettelen testek jutnak eszébe, melyek porladnak a föld alatt.
Igen.
A testek.
De a lélek él!
Nagyon is él!
Ők itt, akik körbevesznek, ők itt mind élnek!
És micsoda élet ez!
Vidámság, öröm, móka, kacagás!
Ünneplés!
AZ ÉLET ÜNNEPE!
Tanítanak engem.
Ők, akik az én világom szerint már halottak, tanítanak az életre.
A máglya is, és a tömeg is hatalmas.
Mind itt vannak a tűz körül.
Megszámlálni sem tudom hányan.
Mindenki, aki azért élt, hogy én élhessek.
Arcukon öröm, büszkeség.
Szívükben szeretet és elfogadás.
Lelkükben élet.
Minél tovább időzöm itt velük, az én lelkem annál könnyebb.
Táncolnak, énekelnek, mesélnek.
Örülnek, hogy itt vagyok.
Örülnek, hogy élek!
Minden daluk, minden történetük egyre több terhet vesz le rólam.
Nincs rá szükségük.
Nincs szükségük az áldozatomra!
Nincs szükségük arra, hogy én cipeljem tovább, amit az életükben cipeltek, vagy félbehagytak!
Minden úgy van jól, ahogy van. – mondják.
Majd a legidősebb elém áll, szívemre teszi a kezét.
Körülöttünk, aki eléri, a vállunkra, aki nem, az előtte álló vállára teszi a kezét.
A szívemben, lelkemben pislákoló lángocska, mely eddig azért erőlködött, hogy tovább vigyem, amit ők hátrahagytak, most ismeretlen, új erőre kap!
Már értem lángol.
Az én életemért.
Azért, aki én vagyok.
Végre megérkeztem a saját életembe.
Vissza ülünk a tűzhöz, újra előkerülnek a dobok.
Velük együtt énekelek, de már a saját hangomon a saját dalomat.
S tudom, ha visszajövök, mind ott állnak mögöttem erejükkel, tudásukkal, bölcsességükkel, és végtelen szeretetükkel.
(Az idézett dal Kovács László – Fehérholló Őskü tollából való)