Nemcsak naptárilag, egyébként is elég hosszúra sikeredett ez az elmúlt hétvége. Ismét alámerültünk a lelkünk barlangjába, ahol most édesanyánkkal és az ő édesanyjával találkoztunk.
Varázslat – és persze kemény munka – volt az, ahogyan a hisztis, mérges, duzzogó kisgyermekekből megértő, elfogadó felnőttek lettek az állítások végére, ahogyan kisimultak az anya-lánya, anya-fia kapcsolatok az elhangzott oldómondatok hatására.
Sokszor nem is vagyunk vele tisztában, hogy milyen nehéz sorsot cipelnek a felmenőink.
Hogy a második világháború, amiről mi csak filmeket láttunk, iskolában tanultunk a szüleink, nagyszüleink élete volt.
Hogy a rengeteg erőszak nem “valaki mással”, hanem az édesanyánkkal, nagymamánkkal történt meg.
Hogy a nagymama nem azért rideg és távolságtartó az anyánkkal, mert nem szereti, hanem mert így tudja szeretni. Mert abban a helyzetben a legnagyobb szeretet az volt, hogy életben kell maradni, hogy életben tudja tartani. Nem volt idő, lehetőség, s talán főleg energia az érzelmekre.
Csak túl kellett élni.
Túlélni a háborút, a szülőföld elhagyását, az erőszakot, a család elvesztését…
Talpra állni, és menni tovább.
És az anyánk sem azért olyan amilyen, mert nem szeret.
Egyszerűen így tudja csinálni.
Talán az apja ott maradt a háborúban, vagy ha vissza is jött, csak testben volt itt, mert a lelke belehalt.
Nem látott mást, csak azt, hogy menni kell, talpra kell állni és csinálni tovább. – Sokan ennek a terhét viszik most cukorbetegség, magasvérnyomás és egyéb krónikus betegségek formájában. –
Aztán jöttünk mi.
Sokkal jobbak a körülményeink, több az időnk, – és ami nem mindig jó – több az információnk.
Mi már TUDJUK, nekik mit hogyan kellett volna csinálni.
Aha.
Egészen addig, míg nem vesszük fel a cipőjüket.
Vagy amíg egy családállítás során meg nem látjuk, hogy kivel mi történt a múltban…
Utána már talán nem vagyunk olyan okosak.
Két dolog hangzott el többször a hétvégi állítások során.
Az egyik, hogy NEKEM TÖBB JÁRT VOLNA.
Több szeretet, több törődés, több tutujgatás, több bármi. – Hát nem. A legnagyobb ajándék, és az egyetlen dolog, amit a szüleink adhatnak, az az életünk. Azon felül minden. Akarom mondani MINDEN csak extra bónusz. Bármilyen kevésnek is ítélem meg.
A másik pedig: ÉN VAGYOK AZ ELSŐ, AKI ÉREZ. – Ha belegondolunk mi mindenen mentek ők keresztül, talán nem is csoda, hogy lehasították magukról, vagy éppen jól elzárták az érzelmeket, a túlélés érdekében.
Szerencsére nekünk (is) van választási lehetőségünk.
Ők azt választották, így tudták csinálni.
Mi is választhatunk.
Választhatunk, hogy továbbra is ott ülünk seggünket a földhöz verve, hogy (a szánkon kívül) mi minden járt volna nekünk, vagy felnövünk végre, elfogadjuk mindazt, amit kaptunk, és a saját életünket élve kihozzuk belőle a legjobbat.
Mert bizony mindenkinek megvan a saját története.
